Thaipusam 2014

Ha valaki hosszabb időt tölt Malajziában és ezen időbe beleesik a Thaipusam, akkor ki nem hagyható élményben lehet része. Most Fehér Katalin barátnőm hosszú de izgalmas beszámolóját osztom meg.

"BATU CAVES – 2014 januar 17.

A reggeli első vonattal mentem. Nem tudtam, mekkora tömeg lesz, mire számítsak. Sötét volt még. Az állomáson már voltak, a nők szép ruhában, a férfiak hétköznapiasan, maximum ing. Minden megállóval többen lettünk és a korai időpont miatt végig volt ülőhely. Hihetetlen pillanat volt megérkezni. Akkor kezdett világosodni (7 óra), és itt gyorsan világosodik. Az egész őrület még csak levegőt vett a kezdéshez, kómás készülődés volt de mar tengernyi szemét: eldobott zacskók, poharak, flakonok, papír kajás dobozok. 

A feljáró lépcsősort még sikerült úgy látnom, hogy lámpákkal külön megvilágítottak. Ott mar tömeg volt és lassan haladtak felfelé a 272 lépcsőfokon a mészkőbarlangból kialakított szentélybe. Körben árusok, hangosbemondóban egész úton hallottam, csak mondják és mondják. Azt nem értettem, mit. Akik edényekkel a fejükön vagy terheket, oltárokat cipelve és kifestve, fejüket bekenve haladtak felfelé, hangosan mormolták, mint az imamalmot, hogy ‘vevé’. Ha jól értettem. Néhányan a nyálukat csorgatták míg felértek, mások a nyelvüket mozgattak a levegőn, volt, aki a szemet forgatta mindehhez, de hörgések is hallatszottak. 

Ez az a nap, amikor a thai hónapban Pusam csillaga a legmagasabban ragyog az égbolton és áldozatot mutatnak be Siva isten fiának, Murugan szellemének, akinek a a lépcsősor aljától a barlang bejárat magasságáig emeltek arannyal bevont szobrot Batu Caves-en.

Először a kordon mögött haladókat néztem, a napsárga ruha volt a legjellemzőbb, de a piros és más élénk színek is megjelentek. Pávatoll mindenütt. Nem tudtam megállapítani, valódi vagy sem. Van ennyi pávatoll? Mentem a sorral, a kordonon kívül. Hülye turistaként azt kereste a szemem, amiket neten láttam: átszúrt bőrű embereket. Hát nem voltak. Picit csalódott is voltam, gondolkoztam is, meddig érdemes maradni. Ahogy láttam, kiszámíthatatlan, mennyi idő alatt érek fel a barlangig, ez lehet egy óránál több is simán, s kérdéses, hogy egyáltalán fehér embert felengednek-e. Néztem a sok száz, sok ezer papucsot szanaszerte, amit lent hagytak halomba, aki mar jött lefele, beletúrt, s kereste a sajátját. Elsőként a pár egyik felét… A szandálomról nem mondanék le, gondoltam. Bár amennyi szemét, kajamaradék és mindenféle kiömlött folyadék volt mindenfelé, mezitlábbal nem is akartam vállalni a sétát. Szóval álltam ott, ahol mögöttem már sok százan. A kordon másik oldalán centiről centire haladtak előre, a papucs- és cipőhalomnál láttam egy “szervizutat”, de onnan pl. hordágyon hoztak le valakit mentősök, nem akartam ott bekéredzkedni. 

Az unatkozó-várakozó-támaszkodó arcokat néztem, készítettem egy fotót. Vártam. Talán csak egy jelre.

A következő percekben ugyanis az egyik kordonelem résnyire nyitva volt, s volt, aki bement rajta. Érzésből döntöttem: bemegyek én is, amíg nyitva van! Így lett. Mikor már bent voltam, akkor eldöntöttem, ha fehérségem vagy szandálom vagy bármi miatt kizavarnák, akkor is megpróbáltam. A kordonon belül lenni testközelből látni a vonulást, felvenni a ritmust, érezni az emberszagot, ezt akartam. 

Óvatosan körbenéztem és visszafogottan rámosolyogtam a most mar velem centiről centire haladókra. Kedves, támogató mosolyokat kaptam. Néztem, volt más is, akin cipő maradt. Kezdtem beleengedni magam a helyzetbe. Belém hasított, hogy 4 hónapja élek itt, mennyi hindu szertartást láttam, s mar nem úgy vagyok itt klasszikus értelemben vett turista, nem azzal az idétlen vigyorral megyek, hogy huh, mintha filmben lennek. Pedig ez az érzés is megvolt. De az is, hogy ember vagyok, fotós vagyok, s itt élek köztük. Bármelyikük lehetne a kollégám vagy barátom Malajziában. Akik mellettem állnak, orvosok, ügyvédek, tanárok, bolti eladók vagy bármi. Csak ma más miatt léteznek. Ezek az érzések és a szó szerint szűkké vált környezetem megerősítése hagyta, hogy feloldódjak egy nagy jelenetben.

Arra kezdtem el figyelni, hogy mitől függ, hogy éppen haladunk vagy állunk. Rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a kordonon kívül, magaslati pontról, napernyővel figyelnek helyi rendőrök, mentősök, hanem közvetlenül a kordonok mellett és egyes szakaszain is vannak irányítók, valamint azok, akik többen együtt haladnak egy nagyobb teherrel (erről majd később), azoknak is külön irányítójuk van. Néha kiabálva, néha futballírós síppal, néha kötelekkel állítanak meg embereket és engednek el másokat. Lépésről lépésre haladtunk vagy álltunk. Ezt a ritmust át kellett venni és hagyni az időt a maga útján. Sietni, tolakodni senki nem akart.

Elkezdtem megfigyelni a ruházatokat, a díszítőelemeket és a terheket, amiket cipeltek. A napsárga ruhák mellett rengeteg női öltözetet láttam, díszes, szép, elegáns, színes, csillogó elemekkel díszített változatban. A kontyokat, eltűzött tincseket friss fehér virágok díszítették. A pötty a homlokon, az ünnepi smink gyönyörűvé tett minden korosztályt. Meg azokat is, akik nehezebben mozogtak, mert idősebbek vagy betegek. A férfiak egy része meztelen felsőtesttel, másik része ingben, vagy akár supermanes polóban jött el. Férfiaknál néha a piros arcszínezés, a pirosra festett nyelv is megjelent, a nyelvet ilyenkor kint tartottak, mozgattak, szinte az őrület jeleivel. A többség mezítláb járt, a nőkön a díszes lábgyűrű, bokalánc is sokféle volt. Henna díszítés tömegével, főként kézen könyöktől ujjhegyig, de sok helyen bokánál is. A férfiak és a gyerekek egy részének borotvált feje sárgás, mészszerű vegyülettel volt bekenve, ez szárazon sárgás színben díszítette a sötét bőrű fejtetőt.

Férfiak és nők is sokan tartottak kis ezüstös edényt a fejükön, napsárga textillel lefedve. Később visszafelé ezeket már üresen hozták. Voltak, akik félkör alakú miniszentélyeket vittek, ezeket nőknél láttam. Néhány férfi azonban hihetetlen terhet cipelt: embermagas építményeket és tákolmányokat, rajtuk különböző figurákkal, láncokkal, virágokkal, pávatollal. A színes emelvények mellett, amit négy tartórúddal szereltek fel a felső testükre, vállaikon külön teher volt. Ezeknek a tehercipelőknek külön csapata volt, mint a boxolóknak és segítették őket. Amíg haladtak, utat csináltak nekik. A teher viszont akkora volt, hogy néha meg kellett állniuk, akár még lent a tömegben, akár a lépcsőn felfelé egy-egy kisebb pihenőfokon. A segítők széket tettek alájuk, hogy megpihenjenek, fehér színű folyadékot (tejnek láttam) vagy vizet adtak nekik, néha gyümölcsöt, masszírozták a lábukat pihenő helyzetben, s amikor haladtak, hangosan biztattak őket.

Ahogy haladtunk, egyszer csak ott volt előttem-mellettem egy háton végigszúrt ember. Gyümölcsökre raktak kampókat és a kampó másik végét a hát bőrébe akasztottak. Először ámultam, már nem érdekelt, hogy turistaként többek között ezért jöttem. Annyira közel volt, hogy egyrészt forgott a gyomrom, merthogy a test sérüleseire érzékenyen reagálok, ha nincs vészhelyzet, másrészt a rengeteg helyen átszúrt test közelsége egyszerűen lenyűgöző: sorminta, mint a henna, csak máshogy, másért. És hihetetlen látni, hogy mennyi tehertől csak milyen kicsit nyúlik a bőr. És nem vérzik.

Mint megtudtam, a szertartás előtt komoly önmegtartóztatáson mennek keresztül: 48 napos böjtöt tartanak, gyümölcs és tej a táplálékuk, illetve tartózkodnak a testi örömöktől. Ezzel próbálják csökkenteni a fájdalomküszöböt és elkerülni, hogy vérezzenek a beavatkozásoknál.

Ahogy sűrűsödtünk a barlang felé, egyre több ilyet láttam, ahogy egyre több olyan embert is, aki felfelé végig a nyálát csorgatta fokozatosan ki az állán keresztül. Arra gondoltam, most ők itt vannak így, tegnap pedig mondjuk meg a munkahelyükön dolgozva mennyire más szerepben voltak. Egész pici babákkal, kisgyerekekkel is jöttek családok. Egy fehér családot is láttam, őket egyedül gyerekkel, a kisfiú az anya nyakában, a kislány az apáéban, a gyerekek totál fegyelmezettek voltak, a szülők pedig elszántak.

Felértünk végül a barlangbejáratához. Ha eddig lassan mentünk, akkor most nagyon lassan. A barlang magasságából itt-ott víz csöpögött lefele, s mindenki türelmesen várt. Próbáltam beljebb jutni, hogy cserélődjenek körülöttem az emberek, többet lássak és tapasztaljak. Néztem, ahogy családtagok figyelnek, hogy egy ritmusban menjenek. Sokszor ez is lassította a haladást. S néztem, ahogy gyerekek adnak a szüleiknek kitartó energiát.

A barlangban halk alapzaj volt, amihez a hangosbemondó adott kontrasztot. Elindultunk a barlangon belül lefelé. Voltak, akik pénzért vettek jegyet a belső szentélyhez, mások csak mentek tovább, páran pedig a kordonon kívül próbáltak jutni, főleg alul átmászva, ismerősökhöz, családtagokhoz. Ott lazábban lehetett közlekedni, kevesebben voltak. Pontosabban, lehetett szabadon közlekedni. Bejutottam. Fellélegeztem. Innentol szabadabban bolyonghattam, fotózhattam.

Megnéztem, ahogy a bőrből kiszedik a felhozott kampós gyümölcsöket és más kellékeket, s a hegeket egy porszerű anyaggal bekenik. Egy segéd ilyenkor mindig tartotta a másikat, hogy ne essen össze. Néztem, ahogy sokan az úttól fáradtan csak ülnek, vagy a lerakott papírokon alszanak a nedves koszban, szép ruhájukban, egymáshoz bújva. Ekkor egy őrült fura figurára lettem figyelmes, aki mindenkinél magasabbnak látszott, virágokat dobáltak rá, kékre volt festve az egész, hihetetlen vékony teste, s olyan villát tartott a kezében, mint Odüsszeusz. Aki odament, azt megáldotta, elbeszélgetett vele. Ami félelmetes volt, az a pózolása. Nem egy szerény, szentséget sugárzó valaki volt, hanem büszke, fejet magasan tartó, a fotózkodásban fürdoző, a pózban tetszelgő, néha egészen ripacs megnyilvánulású. Nagyon kontrasztos volt az egész egy átszellemült, néha fáradt és ásító, néha felemelő közegben.

Felmentem még a barlang felső teraszáig, ahol szinten volt egy pici szentély, mellette a rengeteg szemétben emberek ültek, ettek, kakasok járták őket körül. Lefelé már éreztem a telítődést. Hátul mentem a pihenők és alvók között. Mikor kiértem, rájöttem, milyen jó döntés volt a korai érkezés. A tömeg még nagyobb volt felféle és tűzött már a nap rendesen. Lefelé menet még meg-megálltam, megnéztem felülről is, hogy jön ez a sokfelé ember a barlang felé. Amikor leértem, mar nagyon éhes és szomjas voltam. Találtam egy helyet, ahol megkóstoltam az új kedvenc kaját: a poorit. A lángost juttatta eszembe első ránézésre, de annál sokkal pufibb, belül levegővel, nem zsíros. Kinyújtják kerekre a tésztát, beledobjak az olajba, rá hirtelen az olajat, felkapjak szűrőkanallal, az olaj ki is folyik, átfordítják, közben – nem tudom hogyan – belül megtelik levegővel és kész is. Az egész, nyújtással együtt nincs egy perc, a sütés kb. 10-12 mp. Néztem, ámultam és kértem. 

Ezutan hazaindulást, már csak kifele menet körülnézést terveztem, mert iszonyatosan tűzött a nap. Ehhez képest megint magával rántott a tömeg, amiben átszúrt nyelvű nők is voltak már, s gyerekek terhet cipelve, kislányok kis szentélyt vállukra véve. Döbbenetes volt. Idősebb emberek biztattak őket, volt, aki az egyik 7 éves forma kisfiú alá bekuporodott, hogy a gyermek rá tudjon ülni. A kisfiú fáradt volt, látszott, nem tud mit kezdeni azzal sem, hogy ennyire megbámuljak. Észrevettem, hogy most van körülöttem is a legtöbb kamera, nagy videokamerák is. Újabb átszúrt testek. Egy nő az örömtől ragyogó arccal, arcán és nyelven több helyen átszúrva haladt, lábára tejet locsoltak. Más tehercipelő lábát is így mosták, majd a földig hajolva csókoltak.
Haladtam velük újra. A bejáratig. Fel mar nem akartam menni ismét, ott átkéredzkedtem a kivezető sávba. 

Hosszú volt az út kifelé, a tömeget magam mögött hagyva szeméthalomban mentem. A vonatra tengernyi ember várt, a jegyvásárlás fél óra (nem érdemes autóval menni a parkolóhelyek korlátozott száma miatt- blogger), további 15-20 perc a vonatra várva. A szervezés jó volt olyan szempontból is, hogy itt mar ponyvák alatt lehetett várakozni. Bár ájulások miatt mindig szólt valami jelzőhang, és vitték hordágyon az embereket. A vonatnál türelmesen vártunk a magas rácsok mögött. A szerelvény érkezésénél, a rácsos kapuknál őrt állóknak egy sípszóval adtak a jelet, hogy egyszerre nyíljanak ki a kapuk. Az emberek egymást taposva rohantak az ülőhelyért vagy hogy egyáltalán felférjenek. Fent voltam. Elindult a vonat. Behunytam a szemem és belül pihentem. Rengeteget láttam ma is. Egy másik világ kapuján beléphettem megint. Olyan tömény élmény, hogy ebből valóban elég évente egy, még a helyieknek is."

A hangulat felidézéséhez a tavalyi bejegyzést is ajánlom, amikor mi jártunk a helyszínen. 

esküvő, házasság

Pár hónapja éppen a játszótéren lézengtünk és beszélgettünk mikor az egyik Pakisztánból származó anyuka megkérdezte az óvónőt, hogy mikor megy férjhez? Az óvónő válasza, hogy talán jövőre. Mire jött a kérdés, hogy és már van választott? Van, mosolygott az óvónő. És a szülei választották? kérdezte a pakisztáni anyuka. Nem, nem felelt az óvónő.
Nekem felettébb érdekes a szülők által elrendezett házasság ami Európában manapság elképzelhetetlen, de itt Ázsiában ma is működik. Guba a gubához, suba a subához elven működik a nem elrendezett házasság is. Kínai a kínaihoz, természetesen megfelelő vallásúhoz, a maláj a malájhoz és az indiai az indiaihoz.

K kollégája éppen januárban utazott haza Indiába és szólt a szülőknek, hogy jövőre szeretne megházasodni, keressenek neki megfelelő asszonyt. Valóban így megy. A szülő kiválasztja, az anyagiakat elrendezi ... nos mondanom se kell a fiús család visz mindent. Az összeboronálás előtt van némi próba időszak, amíg összeszoknak és működik (lássuk csak a jót ...). Az itt élő indiai ismerősök mindegyike ilyen elrendezett házasságban él boldogan. Persze biztos van boldogtalan házasság is, de hát a saját választásunk is lehet rossz, nem véletlen a megannyi válás :(
Nagyon megörültem, mikor nem sokkal a játszótéri beszélgetés után meghívót kaptunk egy indiai esküvőre, mely éppen a múlt hét végére volt esedékes.

A meghívó alapján két részre osztott esküvő első része a szertartás, második része a vacsora. Két különböző napon, különböző városban. Minket a szertartás érdekelt, mely 7-9 ig volt hirdetve egy közeli  iskolába. A meghívott vendégek száma 700 Fő, ami egy indiai esküvőnél nem is olyan sok, főként, hogy minél több a meghívott annál több az áldás a frigyre.

Mikor megérkeztünk a násznéppel találkoztunk, a vőlegény családja ült kint a "kapuban" üdvözölt mindenkit és illatos vízzel szórtak be miközben áthaladtunk a csillogó alagúton, mely közbe fehér drapériával bélelt, benne a fém szerkezetet zöld növénnyel tekerték körbe, melyet lelógó fehér orchideák és üvegkristályok díszítettek, mesés volt!

 
A szertartás elejére érkeztünk, 7 re, így elég üres volt még a terem, de folyamatosan töltődött fel és végül 3/4 8 ra mondhatni megtelt. Addig egy férfi kántált miközben dob és duda szólt. A rokonság pedig ki be járt a terembe és fel-le a színpadon ahol a szertartás zajlott.

  

A szertartás hosszan zajlott s sajnos indiai "tolmácsom" nem volt aki elmagyarázza mikor mi történik, így csak a hangulatát tudom átadni néhány rövid videóval.

Itt a videó lesz hamarosan! csak nem engedi a rendszer :(

Egy röpke vacsora is az estéhez tartozott finom vegetáriánus és némi hús tartalmú de igen csípős ételek kerültek felszolgálásra hozzá piros színű üdítőt (syrapot) ittunk, majd némi puding szerű desszert jött ami négyünk közül csak egynek ízlett.

A ifjú pár megköszönte a jelenlétet és utána megkezdődött a vendégek felsorakozása a jókívánságok és borítékok átadására és egy egy közös fotó készítésére.

A hangulat és a látvány magával ragadó volt. minden vendég némi virágcsokorral a kezében tért haza mert a színpadig vezető utat végig övező rózsa és orchidea halmokat a vendégek a távozás során megbontották és szedtek magunknak belőlük kedvük szerint.